A vendéglőben immár másodszorra jártam, de azóta sem változott semmi, bár most kritikus szemmel foglaltunk helyet az asztalnál. Az étteremkritika blogrész, viszont azért készült el, hogy felhívja a figyelmét az odalátogatóknak, természetesen nem csak a jó, hanem a rossz, nem kifejezettem „vendégbarát” dolgokra.
Lehetek kíméletlenül őszinte? Az, hogy jól éreztük magunkat ebben az étteremben azon az estén, korántsem az ételek minőségén vagy a kiszolgálás kedvességén múlott, pusztán azon, hogy… egyébként is szinte mindig és mindenhol jól tudjuk érezni magunkat, csak úgy önmagunktól is. De egy étterem a fentieken túl még akkor igazán jó, ha hozzá tud adni valamit a társasághoz, legyen szó ilyen kicsiny két fősről, mint a miénk, vagy nagyobbról.
Az étterem külseje és belseje igen egyedi vadul tükrözi a halász hangulatot, bár nem zavaróan.
Panelétterem, nagyjából így tudnám az Öreghalászt jellemezni, már amennyiben ez az az étterem – már ami a dizájnt és a hangulatot illeti - a már-már kisvárosias jellegű pesti kerületben, ahova 1960 óta lejárnak a környező házak lakói valami jóféle halászlére. Túl sok mindent nem is újíthattak rajta az elmúlt pár évtizedben.
Az ajtón, ha belépünk, egy hatalmas akvárium fogad minket tátogó halakkal, amíg az illetékes pincér meg nem érkezik. Kóbor vendégek (akár csak mi) is betérhetnek asztalfoglalás nélkül, de ne lepődjenek meg, ha nem kapnak szabad asztalt azonnal, éppen ezért a bárpultos helységben megvárhatják, hogy felszabaduljon egy asztal.
Az étlap egyszerű és többnyelvű. A design elég egyedi a leragasztgatott árakkal, pláne így, hogy a weboldalon még a régebbi (olcsóbb) árak vannak. Sajnos nem látszik benne az odaadás és a munka.
Elsőnek húsleves lúdgége-tésztával, forró volt bár engem arra emlékeztetett, amikor egy étteremben mindenféle levest egy alapléből készítenek, majd beledobálnak mindent, ez a leves is ilyen minőségű volt. A leves felszínére szárított petrezselymet szórtak és hamar kiderült, hogy nem a levesben főtt, hanem akkor repült rá. A leves elfogyott, tehát ehető volt.
A főételünk grillezett mozzarella sajt sült paprikával és rösztivel. Minden sajtnak megvan a maga ízvilága és jellegzetes állaga, és ezt többnyire akkor sem vesztik el, ha kirántjuk, vagy megsütjük. A rendelt mozzarella mindenét úgy elvesztette, hogy nem is mozzarella volt, mire hozzánk kiért. Sajnálatos, mert azért a pénzért amennyit elkértek érte, illett volna azt adni.
Az árak azonban hihetetlenül érzékenyen követik a kettőezren túli árfolyamot, sőt. Nem is értem. A grillezett mozzarella, vagyis mondjuk inkább úgy, grillezett trappista jellegű sajt rösztivel és két szelet paprikával 2200 Ft volt, ami ezen a helyen engem értetlen szemöldökfelhúzásra ingerelt, ennyiért az Andrássy út elején dizájnos-menő café-ban majdnem két adag vaslapon sült kecskesajtot kapok friss salátával. Nem nem, bőven nem azt mondom, hogy az ötödik kerület piros vonalán túli éttermek csak húzzák meg magukat, de e helyt nem volt meg az ár-érték arány.
A röszti jó állagú, finom, tökéletes, akárcsak a sült paprika. A fűszerezésről sajnos nem sokat lehet írni, mert nem volt, pedig megkívánt volna egy kis odafigyelést. Nem volt elég ízes. Nos, ez az étel is elfogyott, de ki lehetett volna belőle hozni többet. Sokkal többet!
Összességében: egy étterem akkor mondható kiválónak és ajánlottnak, ha az ott készített ételek alapanyagának frissessége, íze, minősége annyira jó, hogy képes egy vendég kitérőt tenni, hogy ott ehessen. Hááát ez az étterem tényleg csak egy kitérőt ér meg. Az étterem 1960 óta van nyitva a nagyközönségnek, a mondás szerint a jó bornak nem kell cégér, de sajnos ide végre el kellene egy cégér, de egy olyan főszakács is, aki nem visel „leggazdaságosabb szakács” álarcot. Ha picit többet foglalkoznának az ételek minőségével ebből az étteremből olyan jó étterem válhatna, amilyet a tulajdonosa el sem tud képzelni.
Viszont egy dolog, ami még megmaradt: rendelésünket a felszolgálónak, egy idősebb úrnak leadva azt a teljesen komolyan előadott kérdést kaptuk, hogy „Jójó, de mit fogunk enni?” Hogy szolid lenézés volt-e ebben vagy jótékony segítőkészség – hiszen ő tudja, hogy melyik étel mekkora adag vagy mennyire laktató – a mai napig nem tudom. Mindenesetre vicces volt. :)
